Rumi, a szemem fénye

Hajnali 5-kor keltünk, hiszen jelenésünk volt a Reggeli című műsorban. Újabb csoportos kutyalegeltetésre indultunk, majd egy gyors reggeli, és kávé után indultunk az RTL klub stúdiójába.
Láthatólag szivesen feltérképezte volna a terepet. Főleg a váróban lévő asztalt, amin egy rakás szendvics volt, de elég volt egy anyi morgás, és abbahagyta az asztal szimatolását. Míg Tamást, és engem sminkeltek, őt csak csodálták. Neki nem kell szörfényesítés, kutyasampon, balzsam, lakk, vagy kutyaparfüm. Minden pacsmag nélkül gyönyörű mindene. Egy minimális fogkövet leszámítva.
A stúdióban szépen lefeküdt a kamerák felé fordulva, és a beszélgetés alatt is kifogástalanul viselkedett. Még azt is remekül tűrte, hogy az egyik operatőr szó szerint pár centi távolságból vette.
Annak ellenére, hogy a nyüzsgésen kívül semmi kellemetlenség nem érte, örült neki, hogy végre ismét útnak indultunk. Ekkor még nem tudta szegény, hogy 3 órás autózás vár ránk.

Salgótarjánba kellett mennünk egy bemutatóra. A mi feladatunk az volt, hogy mosolyogjunk, sétáljunk egy kicsit, és kedvesen válaszoljunk minden kérdésre.
A minket fogadó sok orrába, fülébe, szájába nyúlkáló gyerek nem igazán tetszettek neki, de hősként tűrte hogy piszkálják. Azt viszont már nem igazán tudta ignorálni, hogy az emberek engem is 'zaklatnak'. Egy úrral szolídan közölte, hogy hagyjon békén. Azt hiszem érezte rajtam, hogy nagyon nincs kedvem ehhez a zsongáshoz.
Úgy döntöttem, hogy jobb lesz, ha távolabb megyünk a tömegtől, de hűségesen követtek minket. Hamarosan egy idegen kutya is megjelent tőlünk néhány méterre. Ekkor előtört belőle a "gyermeki ösztön". Vagyis az, hogy védjen engem. Érezte, hogy idegesítenek az ugaráló gyerekek, a buta kérdéseket feltevő felnőttek, és a néni, aki előadta a férje kórtörténetét.
Jobbnak láttam, hogy visszavonuljunk a tömegtől, így meginvitáltam Pirost egy üdítőre. A tér legcsendesebb, és legvédettebb kávézójának teraszán ültünk le.
Elkezdtük kibeszélni, hogy Rumi miért akar ennyire védeni. Az egyik tényező valószínűleg az, hogy én vagyok az első aki játszott vele, aki simogatta, és aki a mamája. A másik pedig az, hogy Édesanyám rendszeresen ijedten szól rá minden közeledőre, aki meg akarja simogatni Rumot. Mivel tudja, hogy a simogatás jó, így arra gondolt, hogy biztos engem kell védeni tőle. Kiokoskodtuk, hogy mostantól bármikor lehet simogatni, és helyrerakom benne a dolgokat, miszerint senki nem akar engem bántani, és ezért nem kell megvédeni.

A hazafelé vonatozás remek gyakorlat volt erre, hiszen az út felét két kocsi között a földön ülve töltöttük, és jöttek mentek, álltak körülöttünk az emberek. Rum eleinte mindenkit megnézett magának, de hamar rájött, hogy senki nem akar tőlem semmit, így békésen pihengetett.

Velünk együtt örült, amikor végre megérkeztünk Debrecenbe, és ha tehette volna, valószínűleg rohant volna az autóhoz.
Amikor hazaértünk a saját kis territóriumába, ugrált, és ész nélkül szaladgált. Miután udvariasan üdvözölte a szomszéd házban lakó kislányokat, végre feljöttünk a lakásba, és végre eldőlhetett, természetesen a szoba közepén.

Otthon, édes otthon...