Amikor Mia hozzánk került, féltem, hogy túlzottan megkedvelem, és elhanyagolom Rumit. Tényleges félelem volt. Aztán úgy döntöttem, hogy ellazulok, és élvezem egy újabb kutya társaságát, tanítom, figyelem a fejlődését, és Rumit. Ahogy kialakult az új életünk ismét gondolkodni kezdtem ezen. Határozottan éreztem, és érzem, hogy annak ellenére, hogy Mia egy imádni való, tehetséges kis bohóc, negyed annyira sem szeretem, és nem is fogom tudni úgy szeretni, mint Rumit. Rumival egyek vagyunk. Összetartozunk, és 'félembernek' érezzük magunkat egymás nélkül. Szívem szerint mindent megadnék neki, de nem szabad. Ezért a minden helyett a végtelen szeretetem, hálám, és gondoskodásom adom neki.
Ő az egyetlen amit látok. Annyira érzem őt, hogy mindig tudom mit csinál, hogy milyen arckifejezéssel néz rám, vagy hogy fekszik. Biztos vagyok benne, hogy most összegömbölyödve rágcsálja a kötelét. Most egy kis tapogatás, és tessék, igazam volt.
Nem egyedi, de szokatlan, és némi misztikummal kevert kapcsolat a miénk.
Furcsa belegondolni abba, hogy ha nem veszítem el a látásom, akkor sosem találtunk volna egymásra. Hónapok óta gondolkodom azon, hogy az új életem, vagy a látásom a szebb. Azt hiszem ez olyan kéréds, amire sosem fogok választ kapni.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.