2007.szeptember 5-én este egy epilepsziás roham közben bevertem a fejem, és utána látászavar jelentkezett. Homályosan és elmosódottan láttam mindent. Még aznap este kimentünk a neurológiai ügyeletre, ahonnan hazaengedtek azzal a feltétellel, hogy másnap menjek vissza a kezelőorvosomhoz.

Hazamentünk. Mielőtt elaludtam a plafont bámultam, és azon gondolkodtam, hogy iskola helyett orvoshoz kell mennem. Egész életemben az volt a legnagyobb vágyam, hogy nappalin járjam a gimnáziumot, és most nem mehetek be. Azzal nyugtatgattam magam, hogy pár nap alatt biztos rendbejövök.

Másnap reggel az ébresztő fülsiketítő hangjára ébredtem. Először azt hittem, hogy rosszul állítottam be, és még éjszaka van. Aztán rá kellett jönnöm, hogy csak én látom a sötétséget. Pánikba estem, de nem akartam túldramatizálni a dolgot.

Kimentünk a kórházba, és a professzor úr azt mondta, hogy biztos, hogy nem az ütés miatt nem látok, mert akkor csak egyoldali lenne a látásvesztés, így átküldött a szemészetre.

Rövid várakozás után behívtak. Egy fiatal doktornő vizsgált meg, majd odahívott egy idősebbet, aki szintén hívott egy másikat. Megkérdeztem, hogy mi a baj. Próbálták kerülni a lényeget, és inkább rávezetni, hogy mi a diagnózis. Azt mondták, hogy a pupillám nem reagál a fényre, bevérzés van a jobb szememnél, és begyulladtak a látóidegeim. Megkérdeztem, hogy ez mit jelent, de csak annyit mondtak, hogy kint várjam meg a papírokat.

Zsóka néni, egy ismerős asszisztens hozta ki. Tudni akartam hogy mi a fene van velem, így kertelés nélkül megkérdeztem, hogy megvakultam e. Azt mondta, igen.

Csak ültem, és csorogtak a könnyeim. Pokoli fájdalmat, és félelmet éreztem.

Az elkövetkezendő idők pokoliak voltak. Fájdalmas, és kellemetlen kezeléseken, és untig ismételt vizsgálatokon kellett átesnem. Végül azt mondták, hogy valószínűleg az epilepsziás roham alatt fellépő oxigénhiányos állapot következtében sérültek a látóidegeim.

Elvesztettem a legfontosabb érzékszervem. Utáltam hallani a világ zaját, érezni az emberek bűneinek bűzét, és keserűségét a számban. De szerettem látni, és a képekből tanulni. Imádtam a színeket, a formákat, a képeket, és mindent elvesztettem amit szerettem.

Eleinte az ember hatalmas, kibírhatatlan tragédiának érzi. A legtöbben sajnálják, és sajnáltatják magukat. Hagyják, hogy az életük tönkremenjen.

En nem hagytam magam. Változtattam a felfogásomon, és attól kezdve egy hatalmas ügyességi, logikai, és memóriajátékként fogtam fel. Es valaminek, amiből, és amitől tanulhatok.

Az iskola, és a tanulás rengeteget segített. Az osztályfőnökömnek köszönhetően megismerkedtem Kónya Judittal, és a vakvezető kutyájával, Bogival. Miután kész lett egy vizsgálat, aminek az eredménye elég lesújtó volt, és Anya látta, hogy Juditnak mennyivel könnyebb, és jobb kutyával közlekedni, egyre gyakrabban hozta fel, hogy jó lenne nekem is egy kutya. Judittal együtt szorgosan győzködtek, de féltem, hogy túl nagy feladat lenne a házimunka, és a tanulás mellett. Elkezdtem az interneten a kutyákról, és tartásukról olvasni, majd fejben kiterveltem, hogy mit hogyan csinálnék. Végül rávettem magam, hogy írjak a Baráthegyi Vakvezető Kutya Kiképző Iskolának. Leírtam a történetem, a diagnózisokat, és hogy miért is szeretnék kutyát. Még aznap este választ kaptam az alapítvány elnökétől, Tamástól. Jó pár levelet váltottunk, mire megjött a bátorságom hogy felhívjam. Rengeteget beszélgettünk, majd 2008. január 22-re megbeszéltünk egy találkozót Miskolcon.

Hajnalban indultunk Édesanyámmal. Az út másfél órás, de nekem sokkal többnek tűnt. Amikor az állomás előtt lassítani kezdett a vonat elkezdtem érezni azt a fajta bizsergés, amit semmi más nem okozhat, csak az, ha az ember tudja, hogy pár percen belül teljesül egy hatalmas vágya.

Tamás, és Rumi a peronon vártak. Megfogalmazhatatlan érzés volt, amikor először megsimíthattam Rumit. Tamás elvette a táskáim, a jobb kezembe adta a pórázt, a balba a hám fogóját, elmondta a vezényszavakat, és elmagyarázta az utat az autóig. Szóval rögtön beledobott a mély vízbe. Az első pár lépés után éreztem, hogy megbízhatok Rumiban.

Furcsa, és megmagyarázhatatlan dolog ez, hogy az ember rábízza a testi épségét, és az életét egy kutyára.

Annyira csodálatos volt végre bot nélkül, szabadon menni, hogy így, hogy visszagondolok arra az érzésre, könnybelábad a szemem.

Hogy milyen érzés vakvezető kutyával menni?

„Papírsárkány vagyok. Kellemes, lágy szellő fújdogál. A 'gazdám' elkezd szaladni velem, majd amikor alám kap a szél egyre hosszabbra engedi a minket összekötő madzagot. Repülök. Szárnyalok. Szabad vagyok.”

Már 3 hónapja, egészen pontosan 2008.február.14-e óta élünk együtt Rumival.

Az első héten voltak nehézségek. Éjjelente nagyon nyugtalanul aludt Rumi, és napközben is csak akkor volt nyugodt, amikor hozzám bújhatott. Teljesen át kellett alakítani az életem, de mondjuk úgy, hogy már megszoktam.

Rumi fantasztikus vakvezető kutya, és idő közben kiderült, hogy kiváló epilepszia jelző is. Én vagyok a világon az első epilepsziás vak, aki kutyát kaphatott. Sehol máshol nem adtak volna nekem kutyát, mondván, hogy egy roham balesetveszélyes helyzetet teremthet. De kérdem én... Honnan tudják ezt, ha még sosem tettek próbát?

Tudományos, és társadalmi szempontból is érdekes a mi esetünk. Júliusban a Nemzetközi Etológiai Konferencián is szó lesz rólunk. Remélem a mi példánkat látva, átgondolják a fent említett szabályt.

Idő közben az alapítvány önkéntese lettem. A munkaköröm elég széles skálán mozog. Én vagyok a felelős az alapítvány honlapjának tartalmáért, ha kell fordítok, kritizálok, szerkesztek, tervezek, kutyákat tesztelek, bemutatózok, és ún. 'reklám arcok' vagyunk.

Az eddig elért legfelemelőbb sikerünk Rumival az volt, hogy a Lions Club International felajánlotta, hogy évente egy vakvezető kutya kiképzésének minden költségét ők állják az alapítványnak. Amikor Tamás elmondta, igazi jótündérnek éreztem magam. Azzal, hogy szépen mosolyogtam, és Rumival felvonultunk egy kutyakiállítás Best in show-ján, elértük, hogy évente plusz egy vak ember álma teljesülhessen.

Álmaink, vágyaink, és terveink vannak. Segíteni, fejleszteni, változtatni, és mindezt önzetlenül.

Május 15-e óta nagyot fordult velem a világ. Aznap volt a közlekedésbiztonsági vizsgánk. Nem csak a szabadságom kaptam vissza, hanem újabb felelősségteljes feladatot is. Az utunkat végigkísérte a Hajdú-Bihari Napló riportere, és fotósa. Két nap múlva megjelent a cikk, és a riport felkerült a honlapra. Tudtuk, hogy a sajtó többi képviselője is felfigyel a történetünkre, de nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar, és ennyire.

19-én reggel hívott Tamás, hogy megkereste őt a Bors riportere azzal, hogy szeretne interjút készíteni velem. A cél érdekében belementem. Megbeszéltük a riporterrel, hogy azonnal indulnak Pestről, és kb. 1 órára ideérnek.

Így másnap újabb cikk jelent meg rólunk, ami szintén felkerült az internetre.

Egy kedves ismerősöm azzal ijesztgetett, hogy hamarosan a TV-ben is benne leszek. Akkor csak legyintettem rá, de Melindának lett igaza.

Pénteken, 23-án Salgótarjánban tartunk bemutatót, de előtte még programunk lesz. Holnap Pestre utazunk, és az alapítvány egyik önkéntesénél Pirosnál töltjük az éjszakát, mivel már korán reggel az RTL klub stúdiójában kell lennünk. A Reggeliben fogunk szerepelni, 8 percen át. Ez 3 perccel több, mint amit más vendégek töltenek ott.

Egyenlőre elég nehezen viselem az érdeklődést, és azt, hogy megállítanak az utcán, de azt mondták majd megszokom, és hogy élvezzem ki a dolgot. Élvezni sosem fogom, hiszen nem szeretem mutogatni magam, de van egy célunk, amit a legkönnyebben a médián keresztül tudunk elérni. Csak most gondoltam bele, hogy mekkora fegyver, és hogy rajta keresztül lehet a legjobban hatni az emberekre, és a 'fejesekre'.

Szerencsére a főszereplő nem én vagyok, hanem Rumi. És való igaz, hogy ő maga a csoda. Rengeteget köszönhetek neki. Elsősorban azt, hogy lát helyettem, és vigyáz rám. Másodsorban pedig azt, hogy percekkel a roham előtt jelzi, hogy baj lesz, így van időm biztonságba helyezni magam. A rohamok közben sem tétlenkedik, hanem próbál segíteni rajtam, nem kis sikerrel. Roham közben hevesen nyalogatja az arcom, és óvatosan karmolássza a karom belső készét. Ezek azok a területek, melyek ingerlésével rövidíteni lehet a roham időtartamát. Korábban a családom is próbálkozott így, de csak azt érték el, hogy lilára csipkedték a karom, és vörösre pofozták az arcom. Régen 10-15 percig tartott egy nagyroham, de Rumi segítségének köszönhetően már csak 1-2 perc. Most már nem kell attól félni, hogy megütöm magam, vagy eltörik valamim. Nem ér váratlanul, villámcsapásként a rosszullét. Nem arra térek magamhoz, hogy fáj mindenem, hanem Rumi hatalmas, nyálas puszijaira.

Rumi nem egyszerűen a szemem, hanem barátom, társam, és őrangyalom is.

Köszönöm Tamás, köszönöm, hogy esélyt adtál.